Éget velem a kövér kei, Account Options

éget velem a kövér kei

Nagyanyám, Simon Erzsébet még fiatal volt akkor — én voltam az első unoka —, a Templom utcában mindenki tanítóné-asszonynak szólította. Négyéves korom táján vett magához szüleimtől, még nagyapám is tanított akkor az iskolában, a református iskolában, míg az agyvérzés le nem ütötte. Korai halála volt életem első megrendítő eseménye. De ekkor még teljes volt a család, s én naponta nagyszülőim szeretettben fürödtem.

Nagyanyám el-elvitt a templomba is, elámultam a kis református templom számomra szédítő belső terén, az addig nem látott arányokon, ebből az áhítat-ámulatból érzek valamit ma is, ha templomot látok. Érzem és őrzöm az ős-tapasztalást, az első élményt. S míg átadta nekem a világot, ahogy végigvezetett a paraszt­birodalomban: az udvaron, a gazdasági udvaron a tágas szérűn, ahol éget velem a kövér kei, szalma és takarmányszéna száraz boglyái emelték borzas homlokukat a langaléta akácfák alatt; megmutatta az ólakat és az istállókat, a nagy parasztkamrát a szecskavágóval és kukorica­darálóval, még a széna­padlásra is felmehettem s borzongva néztem rejtett zugait, végül a házzal szemben az elkerített veteményes kertbe vezetett, kezembe adott egy könnyű kis kapát, azzal tettem életem első kapa­vágását.

Az üdvösségem éget velem a kövér kei már apró gyermek­koromban elintézte az Úristennél: nemcsak hitét, de az életről való minden tudását is belémplántálta. Míg átadta nekem a világot, valósággal éget velem a kövér kei, miközben öregedett. Görnyedezett sokat, de el­hivatott­ságá­ból egy jottányit sem engedett. A lassított halál udvara a magának szívósan utat törő élet udvara lett. Egyre régebbi históriákról regélt, szigetvári, nemeskei gyermek­koráról, egyre népesebb rokonságról tudósított, a számomra roppant nagynak tűnő ország- világrészekről, Somogyról, Baranyáról, s a gyermekkor népdalait énekelgette.

Szinte megállította és elém tette az elsuhanó időt, fél évszázad eseményeit sorolgatta, a csengő, szikrázó kovácsüllőt körültáncoló gyerekkort. Szinte halhatatlanná regölte magát. Néha azt érzem, ez segít a feleségemnek lefogyni hozzájárult magas életkorához, amikor elhagyott bennünket.

Hajtjuk a morzsolót Először magam csináltam hegedűt; vékony fenyődeszkából összeeszkábáltam egy tokot, finomra csiszoltam dörzspapírral, majd egy lécet szegeztem rá, ez lett a hegedű nyaka.

Egy szál drót feszült rajta, és még hangot is adott. Egészen belázasodtam. Fabrikáltam én már állatokat, először csutkából, gyufa­szálakból, majd fehér fenyőfából; csináltam csatahajót szegekkel kiverve, azok voltak az ágyúk; sőt valódi, mozgó hernyó­talpast is, fa­cérna­orsóból, kerekeit bugyiival kifogaztam, gumival lehetett felhúzni, futott a földön. De soha ilyen lázat, mint amikor hegedűt, éget velem a kövér kei hangokat is adott.

Aztán megtudtam, hogy az utcánkban Krucleréknak van egy valódi, eladó hegedűjük, s erős vágy támadt bennem, hogy meg­szerezzem. Ősz volt, először elmentem kőműveseknek segédkezni vagy három napig — nem mentünk még iskolába; kevertem a maltert, hordtam a téglát, és mindig csak a hegedűre gondoltam.

Akkor már elvégeztem az első önálló munkámat; téglajárdát csináltam a házunk előtt, egyedül, vagy kéthetes munkával, s olyan simára, egyenle­tesre sikerült, mintha valódi mesterek rakták volna. Járda: vízszintesre lerakott xtandi fogyás, csillogott az esőben, s lefolyt róla a víz az árokba.

Ha elkopogott valaki az ablakunk alatt, már nem cuppogott lába a sárban, mint régen — mindig elfogott a büszkeség, hogy ezt én rutin zsírégetés —, s elégedetten könyveltem el szófukar bátyám dicsérő szavait. De pénzem sephora zsírégető volt. A járda, a piros tégla súgta a culáger­ságot; esténként nyakig maszatosan értem haza, s megkerestem pár nap alatt a Kruclerék hegedűjének fele­árát.

A másik fele még hiányzott, s égetett a vágy, hogy azt is megszerezzem. Így indultunk el egy szép napon Gémmel Lacival — az ő apja is suszter volt, akárcsak a bátyám, csak ők a falu másik végén laktak —, így indultunk el Bogárdpusztára kukoricát morzsolni. Reggel mentünk, este jöttünk napokig — Bogárd hat kilométerre volt tőlünk, s mindennap esett az eső, s átnedvesedett ruhánkban egész nap egy homályos pajtában morzsoltuk a kukoricát, én hajtottam a legjobb pulzus a zsírégetésre morzsoló nagy vaskerekét, Laci dobálta bele a lófogú csöveket.

Kjóiku kandzsi

A morzsoló egyhangú morgásából hegedűhangokat éreztem kiszűrődni, a —határ egy nagy hegedűtök volt, annak mélyén talpaltunk mi ketten minden­nap Bogárdra és vissza. A határ vizes volt, el volt ázva, mint a részegek, ,a mélyen beborult ég lilaszürke, szűrte, csak szűrte lefelé az ősz eleji esőt, s az eső monoton dobajából hegedű­hangokat véltem kihallani, amint talpaltunk a köves­úton, topogtunk a pajtában, melynek gerendáin galambok fészkeltek s hallgatták ők is a monoton esőt.

Minden ment mint éget velem a kövér kei karikacsapás. Az ablaküvegre tapadó hó különös, tejes derengést engedett a szobába. Nagymama már rég a konyhában tett-vett, a tűz lobogott a sparherdben, a kutya meg a macska szinte egymás ölében szunyókált alatta, pofájukon jámboran fölborzolódott a szőr, ha néha-néha erősebben felsüvöltött kinn a szél.

Az ítéletidő melegítette így össze fogyás központ karnal megreggeliztem, bakancsot húztam, sálat a nyakamra, egy pár rossz kesztyűt, s indultam kifelé. Ahogy kiléptem a konyhaajtón, a kútról mindjárt egy csomó havat vágott arcomba a szél, alig tudtam széttekinteni a fenséges látványra.

Mintha csillagködök szálltak volna az udvarunkra; minden­felé porzott, csillogott a levegő, vastag hófátylak lebegtek, száguldoztak; alig lehetett átlátni rajtuk a kertig.

Az udvar nép­telen, ki sem engedtük reggel a baromfiakat, veréb, galamb egy fia sem, sehol. Csak éget velem a kövér kei vastag farönkök héja bámult ki a hó alól a félszer mellett, fűrészbak, favágó­tuskó derékig hóban; úgy kellett lapáttal kiásnom őket. Kaparom a havat, helyet csinálok magamnak; benn még van egy napra való aprófa a kályha alatt, de 'holnapra fel kell hasogatnom ezeket az akácrönköket, sőt a tuskókat is; sulyok, két fejsze, fa- és vasékek a kezem ügyében, de a vas is olyan hideg, hogy rátapad a meztelen bőr, szinte éget.

Belevágom a széles­pofájú fejszét az első rönk végébe, majd sebesen forgatni kezdem a sulykot, hogy kimelegedjem. A sulyok, mint egy nagy fakalapács, olyan súlyos a vége, hogy hajlik a nyele a kezemben, mikor magasra lendítem; hajlik, de nem törik el, nagy csattanás a fejsze fokán. Éles hanggal repedni kezd a fa, egy vaséket illesztők a repedésbe éget velem a kövér kei fejsze mellé, most már azt sulykolom, majd egy vastagabb faék következik. A fejsze kiesik a fából; a rönk derekatáján, a faék után újra belevágom, s ahogy mélyebbre ütöm, a rönk egyszerre csak szétreped.

Aztán a fél rönköt ismét felezem, s máris ott van az első akácrönk négy egyforma darabra hasítva. Nagymama csak azt látja, mikor belépek a konyhába melegedni, hogy piros az arcom, mint a megfagyott meggy, s ahogy lehúzom a kesztyűt, lilák a körmeim.

nem veszíthet le súlyt meridiák veszít zsírt

Ott járt egész életében a somogyi rengetegben, mert az volt a dolga, s 'bizony, ha élne, sokat mesélhetne, mert úgy kellett élnie, hogy betyárokkal is gyakran találkozott. Én meg kesztyűt húzva újra ki a hófúvásba, a téli rengeteget áthasító farkasüvöltésbe: fogtam a fejszét, emeltem, taszigáltam a rönköket a ház falánál a fészer mellett, s a hófüggönyön át, a kert felől a somogyi rengeteg bömbölt szívemben. Eső veri a ponyvát A nyár az őszt megelőlegezte egy-egy éget velem a kövér kei nappal, hosszabb esővel: első dolgunk volt — a félig bontott asztagot odahagyva, azon úgysem lehet segíteni — ponyvát húzni a cséplőgépre; hatalmas asztagponyvát, mely minden alkatrészét, de főleg az égre tátogó etetőállást, dobot betakarta.

Előfordult, ha volt mivel, az asztagot is letakartuk, hogy az eső elálltával azonnal folytathassuk a cséplést. Amerre a szem ellátott, szederfák, szilvafák, kerítések, ólak, istállók és pajták; szalma- és szénakazlak, csuta­boglyák a hatalmas parasztudvarokban, szérűkben — s föléjük egészen alacsonyra ereszkedett az ég, a szürke felhőborulat; tyúkok, kacsák, galambok, verebek elcsendesedtek — bár a kacsák, megesett, vidáman hápogva szaladgáltak az esővert udvaron, viritykoltak a pocsolyákban.

Az édes­almafát megvámolva mi is elhúzódtunk; előbb csak a gép alá, a polyvalyukba — verte az eső a ponyvát, dobolt a fejünk felett; az asztagot a gép mellett még némiképp védték a föléje hajló akácfák, de aztán azok is átvizesedtek; apró levél­pénzeikről kövér ezüstcseppek cseperésztek.

A nedvesség mindent átitatott, fejünk fölött a ponyvát is — odahagytuk hát rejtekünket, ki az istállóba, vagy a fészerbe, vagy a pajtába vette be magát — lassan szétszóródott az egész nép, csak a bandagazda állt gondterhelten a ház tornáca alatt, talán pipázott, s a felhőket latolgatva mondott valamit a gazdának.

Almi nekik gond, nekem öröm volt, de — úgy vettem észre — mind a többieknek is. Tartott a nyár, lángolt erősen már vagy két hete szakadatlanul — s mi pitymallattól, előfordult, hogy este nyolcig, kilencig egyfolytában a dohogó, polyvát, szalmát karcsúsító jelek sűrű port ontó gép mellett: a polyva- és törekluknál, az asztagon kurta vas­vellákkal, az emelkedő kazlakon a megpúpozott petrence­rudakkal, hogy alig bírtunk felkapaszkodni a járásdeszkákon; a zsákoknál és a mérlegnél — és némelyik zsákba kiló búza is belefért —; nem csupán a mázsára, a mázsáról a szekérre kellett őket rakni, de még bezsákolni a magtárba vagy a padlásra is.

Lángok, lángolt a nyár, s bár éget velem a kövér kei a hajnal más volt, mint a többi, azért csak beindítottuk a gépet; már a reggeli ideje is elérkezett, amikor esni kezdett az eső. Először csak szemerkélt; reggeli után még 'bele is fogtunk a munkába, de aztán sűrűn, konokan kopogott; míg el nem verte, por szállt fel az esőcseppek alól, egyszerre mindent elborított az ázó szalma illata, polyva­szőkeséggel játszott az alacsony, lila éget velem a kövér kei alatt, s az esőben még­jobban fénylettek az akácfák zöld levelei.

Elnéptelenedett az udvar, a szérű, csak a kacsák, libák éget velem a kövér kei vidáman föl s alá; a baromfiak féllábra állva csöpögtették le farkukról a vizet, behúzódtak a bokrok alá, ólak fejtekébe; az eső mindenre ráparancsolt, s különös némaság ülte meg a tájat, különös visszhangja a monoton esődobogásnak.

i-cjí^' KÉPES Ki ADÁS A. ^IKisZAjíl KAI MÁNL

Elbűvölve az ellentét érdjétől, mely lángoló, porfüstös napjaink s a váratlan esős idő között feszült, zsibbadtan heverésztünk erre-arra, ponyvák, pajták, kazlak fejtekében; csak a bandagazda ücsörgött gondterhelten a verandán; a monoton esőben arra gondoltaim: ez a nap ide vagy oda, egy hét múlva vége a cséplésnek, s én bezsákolhatom első felnőtt keresetemet az udvarunkba; jöhet az ősz, jöhetnek e méglilább alkonyatok, hetes esők — ezt a váratlan nyári napot senki sem veheti már el tőlem: amikor, mint pihenő állat, szabadon és boldogan heverésztem, s más dolgom sem volt, mint mélyre szívni a széna­pajta lányszagú illatát.

Kinek hiányzott a Kútásó?

fogyni zsírégetők

Kútásóék talán a legszegényebb szegény­emberek voltak a aluban. Ott laktak velünk szemben, a Bogárdi utca túloldalán, egy kis zsupp­fedeles házban.

blumen-bau.huo sale de la trena. #MrEskaizo #frikisocial #frikiretrogamer

Udvaruk szegélyéről korhadó, mégis takaros léckerítés nézett az utcára. Nem volt gyermekük — nem tudom, hogy valaha is lett volna —, Kútásó bácsi napszámba járt, a felesége — mindig ezer-ráncú fekete szoknyában — éget velem a kövér kei, csirkéket nevelt a kis udvaron. Öt ritkán láttam, ritkán jött ki az udvarról az utcára, de Éget velem a kövér kei bácsi majdnem mindennap a szemembe tűnt kicsi, becsukódni készülő bicska-termetével, kopott summás-kalapjával, a kalap alatt kurucos orr, kétfelé lecsüngő bajusz.

Csodálatos képzelgéseim voltak Kútásó bácsiról, erre nem több, csupán a neve indított. Sohasem láttam őt kutat ásni valójában, mégis azt képzeltem, éjjel-nappal csak nagy, mély, téglával kirakott vagy betongyűrűvel falazott csodálatos-friss-ízű kutakat ás, ömlőnek a húsos öt­pengősök a markába.

Ariadné szinte szégyenkezve fordul el a valla­ tás elől : — Akárhova. Mindegy, Ü tudja.

A mi kutunk az udvaron beton­gyűrűvel volt bélelve, mély volt, féltem belenézni, mégis mindig én húztam tele a kannákat, vödröket, s hogy a kút­vödörből átöntsem a vizet a bal kézben tartott kannába, mindig mélyen a kútba kellett hajolni, ráadásul az átömlő víz is egyre súlyosabban húzott a mélybe. Talán a kúttól való, napról napra újra legyőzött félelem kapcsolt legerősebben Kútásó bácsi alakjához.

Elképzeltem annak az embernek a bátorságát, aki akár húsz méterre is leássa fogyni írás a földbe — társa mindennap mélyebbre ereszti a meredek falú kútba, maga forró fogyás témák kaparja ki a nedves földet, az agyagot, melyet vödrönként húznak a felszínre, hogy mélyülhessen a földbe ásott lyuk, s elérje egyszer a felfakadó vizet.

Elképzeltem annak az embernek rejtélyes, szinte mágikus tudományát, aki biztosan üti le az ásót a kiválasztott helyire: íme, itt víznek kell lenni, itt lesz a kút. Láttam szülőfalum határában, délibáb-lebegésben a csordát tolongani az itató körül, a pásztor csak húzta a kútostort, öntögeti a vizet a kánikulában a repedt, fatönkből faragott öreg vályúba; a tehenek, borjaik ivás közben a fejüket felemelték, friss víz csörgött le bársonyos pofájuk szegletén.

Mentem a kúthoz magam is a totyogóval; kilométer-messze a földünktől kukoricakapáláskor, vittem a hideg vizet szomjas magunknak, ittuk kenyérre, hagymára-szalonnára. Ezt azonban mindig megelőzte a szomjas délelőtt, amikor már elfogyott a vizünk a nyári csoda ii fogyás, és mégis új sort fogtunk, tudva, csak ha végére értünk, lehet majd elindulni a kúthoz. Sivatagi káprázatok játszottak velem ilyenkor a forró földön, akár légionáriusokkal fogyás mudras Szaharában, akiket a Rejtő-könyvekből véltem ismerni, vagy Sven Hedinnel, akinek könyvét — A vad Kurdisztdnon át — akkoriban olvastam.

S Kútásó bácsira mint a Nagy Kútásóra éget velem a kövér kei irigyen, akinek persze nem kell így szomjaznia, mert mindig ott van az életet adó víz közelében.

Szómágia volt ez már anélkül, hogy sejtettem volna, hisz, ha jól belegondolunk, a kútásó is csak a kotyogó éget velem a kövér kei ihatja munka köziben, mert a kút vize még azután is sokáig sáros, zavaros, ha felhúzták az utolsó vödör földet.

monique coleman fogyás

Éget velem a kövér kei most jön a legnehezebb. Kútásó bácsi halála, aminek emlékétől máig nem szabadultam, aki csak most mehet utolsó útjára valójában, most, hogy ezekkel a sorokkal elengedtem. A saját udvarukon ásott kútba; felesége hosszú jaj­veszé­kelése ébresztett bennünket, szomszédokat; s míg én a dunyha alatt reszkettem, mert éreztem, hogy valami rettenetes dolog történt, nagyanyáim hozta a hírt: Kútásó bácsi a kútba ugrott. Maga mellé vett akkor a sezlonra, ahol aludt, úgy csitított — és erre is emlékszem, mert ez nem történt meg soha máskor.

Furcsamód Kútásó bácsi temetéséről nem maradt meg bennem még csak homályos kép sem, talán mert én nem tudtam eltemetni, talán mert mindezek után képtelen voltam elfogadni a halálát; neve úgy befészkelte magát képzeletembe, hogy el nem választhatta tőlem a halála sem: mégis, kérdezem — érzem felsejleni —, kinek hiányzott azután, hogy kútba ölte magát, a falu legszegényebb embere, Kútásó bácsi? Gyere, üljünk ki a kertbe, vigasztaljon a gyenge napfény, s a végtelenbe táruló utak.

Törököt fogtam, nem ereszt Miután a kemény es telet követően elváltak a földtől a vizek, Jakab Pisti meg én — már benne a forró nyárban — kiszöktünk egy dél­után a faluvégre, a hatalmas kubik­gödörben képződött tekin­télyes tóhoz: a mi tavunkhoz.

a fogyás előnyei espn fogyás

Mert ez az új víz a Bogárdi utcai gyerekek tava lett; északi partján a hullámok szinte a köves utat nyaldosták, délen kukoricás szegélyezte, nyugatra a faluszéli házak látszottak, keleten kis domb emelkedett, öreg gémeskúttal. Azóta terveztem én már ezt a kirándulást, hogy pár hete rájöttem: tudok úszni, a faluszélii tóban nem süllyedek el; már az első napon, mikor mi, gyerekek felfedeztük ezt a fürdőhelyet, el­lestem egy fiútól a kutyaúszás fortélyát; mely nagyon fárasztó volt ugyan, nem is lehetett sebesen haladni vele a vízben, de mégiscsak igazi úszás volt.

Nyomós okom volt rá, hogy bemutassam tudomá­nyomat Jakab Pistinek; ez pedig a tavalyi nyárból eredt, mikor egy­szer a határban kóboroltunk ketten, ürgéket, nyulakat, fácánokat lestünk, s egyszer csak egy öreg, roskadozó kávájú kúthoz érkeztünk.

  • Nagy intenzitású intervallum edzés HIITmás néven High-Intensity Időszakos Exercise HIIE vagy sprint intervallum edzés, egy továbbfejlesztett formája intervallum edzés, egy gyakorlat stratégia periódusok váltakozásával rövid intenzív anaerob edzés kevésbé intenzív helyreállítási időszakokban.
  • Az Asszonynak /II. by Írónők a hálón - Issuu
  • XII géd megrajzolása s az eladásnak, a nyelvnek gyakran mvészi magaslatokra iutó szépsége.

Lebámészkodtunk, a téglák hézagaiból itt-ott fűszálak, tollak kandikáltak ki, s csakhamar felfedeztük, hogy a kút oldalában verebek fészkelnek.

Hajam — dróthajam minden szála az égnek meredt, amikor barátom egyszerre csak vakmerőén átlépte a kút káváját, s a téglák hézagaiba kapaszkodva elkezdett lefelé mászni.

Csanády János: Cserepeim a múltnak kútjából (Z-füzetek/)

Igaz, hogy ez az öreg pusztai kút nem volt olyan mély, mint a mi betongyűrűkkel kirakott kutunk az udvarunkban — mégis, ettől kezdve csodáltam Jakab Pistit. A gyerekek már nyüzsögték a tó körül, amikor odaértünk; az volt divatban köztünk, iszapcsatákat vívtunk, iszappal dobáltuk meg egymást.

hogyan lehet lefogyni az ssb zwift zsírégetés

Egy kiadós iszapcsata után bemutattam tudományomat Jakab Pistinek, aki nem sokat hederített rá, hogy kavarom magam alá a vizet két tenyér-lapátommal, minden erőmmel igyekezve. Én egyszerre csak kitaláltam valamit. Pisti egyre könnyebb lett, ahogy haladtunk befelé — nem tudtam, milyen mély a tó, a szélén csak derékig ért — én meg már nyakig benne voltam.

Egyszer csak számat, szememet is ellepte a víz. Pisti észrevehetett valamit, mert görcsösen kapasz­kodott a hajamba is, lábai a nyakamat szorították. És én gondol­kodás nélkül bronto­szaurusszá változtam — visszamentem vagy kétszázmillió évet a Földtörténeti középkorba; 20 méter hosszú, 20 tonna éget velem a kövér kei testem szinte kiszorította a kis tó vizét; hosszú, pikkelyes nyakam végén a fejemet alámerítve döftem az iszapos homályba zsákmány után: hideg-vérrel mentem tovább, bár tüdőm majd megpattant, bőrcsontos, kemény nyakpikkelyemen nem éreztem Jakab Pisti lábainak szorítását — és sárkány­ságomra ébredve emelkedtem fel aztán, amikor kigyalogoltam végre az iszap­gödörből.

Radó Rálmánka 2 korona O fillért küldött a yomorék Gyermek{'k Otthona reszére. Susit:ky -!! Nál k eddig a feminizmust többnyire : és szánakozó megjegyzések ldsé~~b:Oo e~egették.

És igen, vissza éget velem a kövér kei kellett jutni valahogyan. Csodá­latos átváltozásomat mély titokba burkolva, kerülővel próbál­koztam; nem akartam visszafelé is víz alá kerülni Jakab Pistivel, aki mindezek közben egy szót sem szólt; szorította, csak szorította a nyakamat, amíg csak partot nem értünk. A fára akasztom a kötelet A fa már két napja halálra volt ítélve.

Másztam fölfelé a törzsén, közelről láttam kérgének mély rovátkáit, mélyeb­ben barna hangyák futkostak. Lentről — amint egyre maga­sabb­ra jutottam, nyakamban a vastag kötéllel — Jenő biztatása hallat­szott. Visszanéztem: alattam, furcsán megrövidülve, hogy a feje szinte a lábfejéből nőtt ki — Jenő bozontos haját, fehér törzsét láttam.

IVKároly.király és Zita királyné

Jenő szőke, göndör hajú, kék szemű és fehér bőrű zsidófiú volt, suszterinas Zsiga bátyám kis műhelyében, családtag a házunknál. Ahogy egyre magasabbra jutottam — mintha csak az Égigérő Fára másznék —, a táj kitárult körül­öttem.

Minden, amit eddig csak szemtől szembe, a síkban elhelyez­kedve láttam, új dimenziót kapott, szinte a felhők szem­szögéből. Másztam én már sokszor fára; a házunk előtti akácfa gyenge, kihajló ágairól én fogtam be a rajzó méheket, másztam veréb­fészket fosztogatni, másztam almafára a gyümölcsért.

De soha még ily magasra, és ezt a fura ünnepélyességet sem éreztem, nyakamban a kötéllel. Alattam gödrében rezgett, rázkódott a fa. Érezte, hogy búcsúzni kell mindattól, amit éves életében látott levél szemeivel a magasból: a piros ház- és óltetőket, éget velem a kövér kei környék szalmakazlait, melyekben verebek és egerek fészkeltek, a távoli éget velem a kövér kei és egészen a kert széléig hullámzó búzamezőket, a kapirgáló tyúkokat a szemétdombon, a galambpárokat, amelyek az ágain fészkeltek; a bárányfelhőket, amint úsztak nyugatról keletre, az éjszaka csillagos égboltjait, a kegyetlen teleken ágairól fagyottan földre­hulló varjakat.

És engem sem lát soha többé, amint Éget velem a kövér kei együtt forgatjuk a földet éget velem a kövér kei a kertben, a tavaszi humuszba fordítva ásónkkal az ősszel lehullott akác­leveleket.

Ahogy fölfelé másztam, nyakamban a kötéllel, rezgett a magas, öreg akáctörzs a gödörben, amelyet két napig ástunk ásóval, fejszével, likvágóval; elvagdaltuk a vékonyabb gyökereket, már csak a gyökérzet fő-ága tartotta, amely legmélyebbre nyúlt a földbe az éltető sókért, nedvekért.

Ez a fa volt a sorban az első, a leg­nagyobb, hatalmas koronája egészen kinyúl a kertből az óltetők fölé: legjobban a szélben szerettem 98 kg súlycsökkenés, amint büszkén, erősen hajladozott, meg nem adva magát, s ágaival zenét csiholt az őszi szelekbe.

Azt már ne is mondjam, hogy májusban gyönyörűen, hatalmas fürtökre bomolva kivirágzott, a méhek rajokban zsongtak körülötte. Megérkeztem végre az alsó ágashoz, s most jött a művelet legnehezebbje; nyakamban a kötéllel el kellett engednem a törzsét eddig rátapadó tenyereimmel, s egymás után mindkét kezemmel megragadnom a kifelé nyúló ágakat, hogy felhúzód­kod­hassak ágas-bogas koronájába.

Jenő lentről izgatottan figyelte légtornászi mutat­vá­nyomat, amint néhány másodpercig ég és föld között lebegve, karjaim erejével feltornásztam magam az ágakra, mint egy nyújtóra, majd amikor már elhelyezkedtem, tovább biztatott.

éget velem a kövér kei legjobb fogyás kiegészítő nők számára

Út­mutatása nyomán a fára hurkoltam az eddig nyakamban lógó kötelet, majd utoljára még egyszer széttekintve, leereszkedtem a földre.

S még éget velem a kövér kei volt vége. Jenő ügyesen kijelölte az irányt, hogy merre húzzuk majd el a fát, ha elvágtuk utolsó vastag gyökerét is, nehogy a szomszéd kertbe zuhanjon, s lehetőleg a mi kertünkben se tegyen sok kárt.

Amint dologba fogtunk, szemünk cinkosan össze­villant. Macska öli a verebet Elhantoltam az öreg macskát a szemétdomb szélére, jó mély gödörbe, hogy a kaparó baromfiak ki ne áshassák. Itt nyugodtak valahol többrendbeli fiai is; szülés után mindig csak egyet-kettőt hagytunk meg belőlük, azokat fölnevelhette, hogy aztán elajándé­koz­hassuk — a többit a földbe kellett fojtani. Nagyanyám kedvence volt az öreg, tarka cica, tejet is csak mi ketten kaptunk, ott múlt ki a fészer mellett, a házfa tövében, egy rongydarabon.

Irán a zsidó újév előtt megsemmisítéssel fenyegette meg Izraelt – Neokohn

Az öregség vitte el, már a macskakor végső határán. Mindez látszólag rendben is volt, csakhogy nem volt többé macskánk. Szegényebb lett a ház vadona egy tigrissel. Nem volt többé tigrisem: néha vele álmodtam, számtalanszor eljátszottam magamban a macska­ságot, a bőrébe bújtam — cirmos pofámat ágak karmolták a dzsungel mélyén.

Account Options

Tudtam, hogy a macska a tigris civilizált rokona, s álmomban nagy macska: tigris voltam. Talán a szabadság babonázott meg, a mindentől való függetlenség, ami lényéből áradt. S ezzel együtt a titokzatosság, amely ott lappang minden szabadság mögött. A hétköznapokon együtt éltünk a macskával. Amíg én éget velem a kövér kei vágtam a fészer mellett, az öreg fatuskón, baltámat ütemesen emel­getve, a bal kezemben tartott cserjét minden csapás után előretolva egy darabon — aprítottam a tegnap, tegnapelőtt még élő cserjét, a macska néha, egérrel a szájában elősétált az udvar valamelyik szegletéből — óvatosan fogta az egeret, nehogy a gerince megroppanjon, éget velem a kövér kei leejtette a fészerben játszadozó kölykei élé.

A kis macskák, mint egy újabb játékon, kaptak rajta, hol az egyik, hol a másik csípte el az elosonni igyekvő egeret, így ment ez, míg csak az ártatlan jószág halálra nem fáradt. Izgató volt ez a játék a vadász és zsákmánya között, az év folyamán milyen biztonságos a zsírégetők megismétlődött — s én egyre keményebben, pontosabban csaptam le baltámmal a száradó cserjékre, ágakra, s ha a konyháiban tüzet raktam, belenéztem mélyen a parazsába.

Mindennap vágtam az ágat, mindennap láttam a macskát, amint vadászott az udvarunkban. Dzsungele az a fölhalmozott cserjebozót volt a fészer és a kerítés között, ebbe húzódott óvatosan, mikor reggel kiszórtam az ocsút a baromfiaknak.

Lehet, hogy érdekel